Ember a kesztyű mögött: Interjú Kopasz Józseffel

Menjünk vissza egy kicsit az időben. 11 évesen kerültél át Ukrajnából Tarpára. Milyen emlékeid vannak erről az időszakról? Mennyire volt nehéz gyerekként egy új országban, új közegben helytállni? Kik voltak rád a legnagyobb hatással gyerekként? Mikor dőlt el végeléglegesen, hogy a kapuban a helyed? 

„Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű volt. 11 évesen egy teljesen új országba kerülni, távol az otthontól, komoly kihívás elé állított – az elején természetesen engem is gyötört a honvágy. Elsősorban természetesen számíthattam szüleim támogatására, akik végig mellettem voltak, a másik az a közösség ereje volt: sok sorstársammal voltam együtt Tarpán, akikkel ugyanabban a cipőben jártunk. Egymást támogattuk, és a barátságok, amiket ott kötöttem, rengeteget könnyítettek a beilleszkedésen. Ami a példaképeket illeti, abban az életkorban még nem egy-egy konkrét személy volt rám nagy hatással, hanem maga a közeg és a cél, amiért küzdöttünk. A posztommal kapcsolatban viszont sosem volt kérdőjel: már akkor, az indulásnál is teljesen egyértelmű volt számomra, hogy a kapuban van a helyem, és ezen az úton szeretnék végigmenni.”

Szép éveket töltöttél a Bozsik Akadémián és a Nyíregyháza Spartacus kötelékében, több mint 50 meccsed van piros-kékben. Kívülről úgy tűnik, egyenes út vezet a profi futball felé. Miért kerültél el végül a Szpari kötelékéből?

„Valóban csodálatos éveket töltöttem a Szparinál, amire a mai napig büszkén gondolok vissza. Sokat fejlődtem ott, az utolsó szezonomban már rendszeresen a felnőtt kerettel edzhettem, és közel tíz edzőmérkőzésen is pályára léptem a profik között. Ez hatalmas tapasztalat volt. Végül azért döntöttem a távozás mellett, mert 18 évesen válaszút elé kerültem. A szakmai vezetés a 183 centis magasságom miatt hosszú távon inkább csak 4. vagy 5. számú kapusként számolt volna velem a keretben. Felajánlották a maradást, de ebben a korban a legfontosabb a folyamatos fejlődés és a meccsrutin. Nem akartam a sor végén várakozni, én védeni szerettem volna, érezni a bajnokik súlyát. Ezért döntöttem úgy, hogy elhagyom a klubot és olyan helyet keresek, ahol élesben bizonyíthatok a kapuban.”

Jelenleg a Nyírbátori LSE-vel vezetik a vármegyei élvonalat. A statisztikáid lenyűgözőek: ebben a szezonban 22-ből 22-szer te álltál a gólvonalon. Ráadásul egymást követő 9 bajnoki meccsen nem kaptál gólt! Mitől ilyen erős ez a Bátor most?

„Szerintem az egység a kulcs nállunk. Olyan közösség épült itt ki Bátorban, amilyet én még sehol nem tapasztaltam eddig. Mindig is tudtuk, hogy egyénileg nagyon jó játékosaink vannak, de mostanra értünk össze igazán csapattá. Persze, kellettek a védések és a bravúrok a részemről is, de a srácok rengeteget segítenek előttem. Ami a legjobban mutatja az összetartást, az az, hogy ha már több góllal vezetünk is, a fiúk még akkor is azt hajtják a pályán, hogy ‘ne kapjunk gólt Józsiért!’. Ez a fajta hozzáállás és tisztelet az, ami miatt most ilyen erősek vagyunk.”

Milyen érzés egy ilyen kapott gól nélküli szériában benne lenni? Kapusként mennyire teher, és mennyire motiváció az, hogy meccsről meccsre őrizni kell a „nullát”? Számolod már a perceket?

„Nagyon jó érzés, de őszinte leszek: egy idő után kezdett kicsit görcsössé válni a dolog. Ahogy nőtt a sorozat, úgy éreztem egyre inkább a súlyát. Ekkor beszéltünk erről a belső védőnkkel és csapatkapitányunkkal, Bodó Gáborral. Gabi rutinos róka, ő mondta nekem, hogy ne feszüljek rá erre, mert amit eddig elértünk, az már önmagában is hatalmas eredmény. Azt tanácsolta, hogy ne a perceket számoljam, hanem próbáljam meg élvezni a játékot. Ez a beszélgetés is sokat segített abban, hogy lekerüljön rólam a teher, és ismét csak a következő védésre koncentráljak. Szóval nem számolom a perceket, csak teszem a dolgom a kapuban.”

Nemcsak védesz, de már az utánpótlásban is dolgozol: UEFA C licences edző és kapusedző is vagy. Mi vonzott az edzői pályában ilyen fiatalon?

„Bár tényleg fiatal vagyok még, de gyakorlatilag az egész eddigi életemet a focinak szenteltem. Szerencsésnek mondhatom magam, mert kiváló edzőim voltak az évek alatt, akiktől rengeteget tanultam a szakmáról és a hozzáállásról is. Arra gondoltam, hogy miért ne adhatnám át én is ezt a tudást a gyerekeknek? Jelenleg az U12-es korosztállyal dolgozom, és őszintén mondom, minden percét élvezem. Nagyon motiváló látni a fejlődést a srácokon, és jó érzés tudni, hogy én is hozzátehetek valamit a jövőjükhöz.”

Milyen filozófiát követsz edzőként/kapusedzőként? Mit tanítasz a gyerekeknek, amit te esetleg a saját bőrödön tapasztaltál meg? Mik a hosszú távú terveid az edzősködéssel? Szeretnél magasabb szintre lépni, vagy a régió tehetségeinek kinevelése a fő cél?

„Szerintem túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy saját filozófiáról beszéljek, de van egy alapelvem: azt akarom, hogy a gyerekek alig várják az edzést. Egész nap az iskolában ülnek, kell nekik a mozgás és a kikapcsolódás a sok monotonitás után. Szigorú edzőnek tartom magam, megkövetelem a munkát, de a játék az játék – nem szabad túltolni. A lényeg, hogy élvezzék, amit csinálnak, mert közben tudnak a legtöbbet tanulni. Hosszú távon a szabolcsi fociért szeretnék dolgozni, itt képzelem el a jövőmet, és az a célom, hogy segítsem a megyei tehetségek fejlődését.”

Ibrányi lakos vagy, mégis Bátorban játszol, korábban pedig játszottál Ibrányban is. Milyen érzés „ellenfélként” vagy vendégként hazajárni? Hogy néz ki egy heted a civil élet, az utazás és az edzések hármasában?

„Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az ibrányi meccs is olyan, mint a többi. Bár minden találkozó egyformán fontos a bajnokság szempontjából, amikor hazajárok, valahogy öntudatlanul is jobban felszívom magam. Eddig szerencsére ezek a meccsek jól sültek el nekem, és ez az extra motiváció mindig segített a pályán. Ami a mindennapokat illeti, főszezonban nincs megállás: a munka, az utazás és az edzések mellett rendesen oda kell tenni magam. Ez egy sűrű és kemény időszak, de tudom, hogy csak így érhetjük el a céljainkat, szóval most bele kell feszülni a munkába.

25 éves vagy, kapusként ez még szinte a „fiatalkor”. Mi a személyes célod a következő 5 évre? Szeretnél még egyszer nekifutni a profi osztálynak, vagy a megyeiben képzeled el a hosszú távú jövődet, akár bajnokként?

„25 évesen kapusként tényleg az út elején járok még. Szerencsés vagyok, mert olyan szakemberekkel dolgozhatok együtt, mint Molnár Csaba, Erdei Zoltán és Sánta Tibor. Ők folyamatosan azt mondják, hogy több van bennem, és ez nagyon jól esik, hatalmas motivációt ad a mindennapi munkához. Hogy mit hoz a jövő, azt majd meglátjuk, de jelenleg csak a Nyírbátor sikereire koncentrálok. A legfőbb célom most az, hogy bajnokok legyünk, és minden tőlem telhetőt megtegyek azért, hogy ezt elérjük a csapattal.”


Mit tanácsolsz a jövő kis kapusainak? Mik azok a nehézségek és előnyök amik a kapussággal járnak?

„Az igazság az, hogy minden kapott gól fáj, ezzel meg kell tanulni együtt élni. Viszont egy-egy bravúr, amivel győzelemhez segíted a csapatot, olyan utánozhatatlanul jó érzés, ami minden nehézséget feledtet. Azt tanácsolom a srácoknak, hogy mindig a siker lebegjen a szemük előtt, és ne azon rágódjanak, hogy mikor fognak hibázni. Ahogy az egykori kapusedzőm, Tuska János mondta nekem: ’A hibától nem kell félni, az jön magától, ha rástresszelsz, ha nem.’ Szerintem ez a kulcs: élvezni kell a játékot, tenni a dolgunkat, és hinni magunkban minden pillanatban.”

Mit gondolsz? Holnap Mándokon is érintetlen marad a háló mögötted?

„Úgy érzem rendesen felkészültünk a hétvégi mérkőzésre, bízom a védelemben, de természetes én mindent megteszek, hogy győztesen hagyjuk el a pályát, a lényeg, hogy megszerezzük a három pontot!”